Kérleltem, hogy maradjon még. A könyöke ahogy elhagyta az asztalt, egy örökkévalóságnak tűnt. Szinte hallottam ahogy súrlódik, majd mikor ez a hang eltűnt, végtelen csend lett a fejemben. Csend volt körülöttem. Csend volt a szemeiben. Az illatát éreztem. Mindenhol.
Körbenéztem. Nem láttam senki mást, eltűntek az asztalok, eltűntek a fények. Sötét volt. Csak a szeme világított vakítóan, már nem is emlékszem milyen színű volt, csak a könnycseppekre a sarkában.
A válla megremegett, mikor hozzáért az arcom, és ez hatalmas nyugodtsággal töltött el. Úgy éreztem ha mást nem is tehettem, de a vállát legalább megremegtettem, egy egyszerű szuszogással.
A haja derékig ért, de nagyon jól állt neki, az órákig tartó sörözéstől összekócosodott kicsit, és még vadabbá tette arcának vonalát, ami most az arcomhoz ért.
A keze finoman ért hozzá a derekamhoz, majd túl szorosan. -Sötétbarna haja összekeveredett az enyémmel, és bármit megadtam volna azért, hogy valahogy összeragadjanak, hogy soha ne tudjuk szétszedni már.- Az a mozdulat, míg onnan vette el a kezét, még hosszabbnak tűnt, mint mikor az asztaltól távolodott el. Pedig egy perc lehetett az egész, míg elbúcsúzott. Majd hirtelen visszatért minden. Az asztalok, a fények, az emberek. Másoktól is elbúcsúzott, igencsak gyorsan.
Kimentem az útra, hogy sétáljak, és kiverjem a fejemből a mámort, ami teljesen rátelepedett minden testrészemre, gondolataimra, eszemre.
A nagy város nyüzsgött. Mintha repülők suhantak volna el a fejem mellett, hajszálnyira, míg én az utat bámultam.
-Segíthetek valamiben?
Egy csúnyán rekedt férfihang csapta meg a fülemet. Kicsit összerázódtam az ijedtségtől, amiért hirtelen kiszakított a képzeletem világából, és rá kellett eszmélnem, hogy fogalmam sincs merre járok.
-Nem, köszönöm.
Az én hangom is kicsit rekedt volt, és meg is ijedtem tőle, mert rég nem szólaltam meg, és nem is akartam volna, ha nem kötelez erre, az iszonyú csúnya hang tulajdonosa.
Nem néztem a szemébe, nem mertem, megijedtem. Nem tudtam hol vagyok, és teljesen pánikba estem. Amit valószínű, hogy ő is észrevett mert következő mondatával, már egészen kedves hangon próbált, újra megzavarni.
-Eltévedtél?
-Nem, nem tévedtem el.
Gyorsabban kezdtem lépkedni, de nem feltűnően, sőt, egész céltudatosak lettek a lépteim, a látszat kedvéért. Lemaradt tőlem, és ez megnyugtatott, de tudtam, hogy csak egyre távolabb kerülök, attól a helytől, ahol eredetileg lennem kéne, és ahol otthagytam a barátnőmet teljesen egyedül, részegen, egy lepukkant karaoke bárban.
Befordultam egy viszonylag zsivajos utcába, hogy biztos legyen, hogy nem követnek, és bementem az első kocsmába ami az utamba került. Telefonálni próbáltam, de tudtam, hogy le fogok merülni, így nagyon gyorsan próbáltam kikeresni Zsófi, a barátnőm telefonszámát. Mire felvette volna lemerültem. Na már most, két választásom volt. Az első, hogy kérek egy töltőt, vagy egy telefont, a második, hogy megkérek valakit, hogy kísérjen vissza a karaoke bárba, aminek egyébként, nem tudtam a nevét. És pénzem se volt már taxira, vagy egyéb másra. De mivel mindkét lehetőségben, emberekkel kellet volna érintkeznem, akik így péntek este mind részegek, és kiszámíthatatlanok voltak, meg egyébként se volt kedvem megszólalni, úgy döntöttem elvetem őket, és megindulok egyedül, visszafele, majd csak odakeveredek valahogy.
Azt hiszem, nem döntöttem jól...
A sötétebb úton kellett induljak, mert az vezetett abba az irányba, ahonnan jöttem, de már abban sem voltam biztos, mert a tájékozódási képességeim förtelmesek, mindig is azok voltak.
Siettem. Fáztam, remegtem, és ki is józanodtam rendesen. A cipőm szorított. Tudtam, hogy nem ezt kellett volna felvegyem, de nem gondoltam, hogy ilyen hosszú sétára is sor kerül majd, az éjszaka folyamán.
Egyre sötétebb lett, és rendesen beszartam. Konkrét önsajnálatba merültem, és észrevétlenül zokogni kezdtem.
-Szerencsétlen!Szerencsétlen!! - mormogtam magamba, mert úgy éreztem ha megfenyítem részeg önmagam, a józan majd megbocsájt neki, és szépen visszavezérel a helyemre. De nem tette, meg sem bocsájtott, és vezérelni se tudott, mert bár józan volt, a tájékozódása ugyanaz volt mint a részeg énemnek. Förtelmes.
Abban a pillanatban mikor már kezdtem megnyugtatni magam, hogy nagy baj úgysem lesz, keresni fognak, megtalálnak, egy csúnyán ismerős hang megint a fülembe mászott. Túl közel a fülemhez. Nagyon közel. Ijesztően közel.
-A kurvaéletbe!!!...
Rohanni kezdtem. De rohant ő is utánam:
-Ugyan már! Csak segíteni akarok. Eltévedtél igaz? Állj meg! - és a hangja egyre csúnyább, és egyre kellemetlenebb volt. Szinte fájt.
Nem bírtam rohanni, fájt a lábam kegyetlenül, és tudtam, hogy az az idő alatt, míg lehúzom a cipőm, utolérne, így ráerőszakoltam a fájdalmat. Sokáig nem bírta, a következő saroknál, kitörött a sarka, és hatalmasat estem. A sokktól elborult előttem minden, mintha el is ájultam volna pár másodpercre, majd egy büdös, nedves, alkohol szagú kéz emelt fel a földről.
-Megmondtam, hogy ne fuss, nézd meg mit csináltál. Majd én segítek.
Valami undorító, és perverz volt a hangjában.
Rákényszerítettem magam, hogy a szemébe nézzek. A sorsom már nem kerülöm el. A szemei sötétek voltak, az arcán egy kéjes vigyor, a haja hosszú, derékig ért, kócos volt...
-Engem kerestél egyébként? Ne szégyelld. Te is hiányoztál.
A hideg végigfutott a hátamon. Hirtelen mindenféle bajom lett, melegem lett, fáztam, fájt a fejem, fájt a lábam, a nyelvem égni kezdett. Ő volt az. Csendesen nyugtáztam magamban a szörnyű gondolatot, majd elmosolyodtam(valószínű, hogy feltűnően erőltetett lett).
-Kicsit sokat ittál, nem?- és ez a vigyor, már ijesztő volt, és annak is szánta.
Megszorította a kezem, nagyon szorosan, és ráncigálni kezdett. Nem tudtam tenni ellene, hirtelen elveszett minden erőm, a fél lábam érte csak az utat, a másik fele a levegőben lógott, és a fél karom nem éreztem már. Berakott egy kocsiba. Már ha kocsinak lehet nevezni, mivel ilyen fajtát még soha nem láttam. Régi volt, rozoga, rozsdás, és büdös.
-Visszaviszel? Elkóboroltam kicsit, várnak már.
-Nem viszlek vissza.
-Hova viszel?
-Egy egész más helyre.
Nem mertem megszólalni ezután már. Kitapogattam a zárat az ajtón, hogy ki tudom-e nyitni egyszerűen. Nem igazán értettem, hogy működik, de elhatároztam, hogy a következő kanyarnál, mikor lassít, kiugrok az autóból. A cipőm csendesen lehúztam. És vártam. Olyan erősen és feltűnően remegtem, hogy az ülés is megremegett alattam. És a legszörnyűbb az volt, hogy nem tudtam tenni ellene. Fizikailag és lelkileg is kettétörtem. Nem voltam magamnál. Szédültem.
A probléma az volt, hogy nem volt több kanyar. Megálltunk. Kinyitotta az ajtót, és én ordítani kezdtem, amennyire csak bírtam, és amilyen magas hangon csak tudtam. De olyan reménytelenül csendes volt minden körülöttem. A semmiből termett ott a keze, és hatalmasat ütött a hasamra, belegörnyedtem, majd elszédültem teljesen, kihúzott a kocsiból, és a fal mellé dobott, hatalmasat csattant a fejem, de nem bírtam elvenni a kezem a hasamtól, hogy megnézzem, vérzik-e.
-Szerencsétlen!- ez volt az utolsó szó, amit hallottam tőle, mielőtt fejbe vágott, valami olajos dologgal. Nem emlékszem mi volt az, nem volt időm megnézni, csak az illatát éreztem. Olívaolaj illatot.
És nagyon elkeserített a tény, hogy ugyanazzal a jelzővel illetett engem, mint amivel én magam...
