2011. december 24., szombat
Ajándék
2011. november 10., csütörtök
Kép
Mintha éhezne a szó,
Szájprémemre tapad.
Nyakamon a vértelen éretlen erek,
Kezemen a hosszú írótoll lebeg,
Nincs semmi más,
a fény pislog, kopog, háromszor…,
Talán babonás...
Izzadom könnyeidet.
Fújom sóhajod.
Én nem merek félni,
Azt is félem, ami van.
Nem félek lenni,
Majd lesz, mitől félni
Átfélem, mosolyaidat.
2011. október 16., vasárnap
Egy perc csend
Alvadt fény.
A fűzfa nem szomorú
itt süket,vak, és néma a bú
A parton kiégett fű
Egy almafa. Ágai, mint hegedű
húzza a néma hangot
almáit eszi a nyű
Egy pad. Roskadt,régi,
a rozsda szétemészti.
Szeme van, bár vak
néma, és mesél
A tóra néz, s könnye úszik:
A felszínen halott hattyú
minden halk, és nagyon lassú
Halni kezdtem
Halni kezdtem,
akkor mikor megszülettem.
Élni fogok,
Halál a végcél, azért hajtok.
Halni kezdtem,
akkor, mikor megszülettem.
Jól csinálom,
közel hozzám halálom.
Élni kezdtem,
akkor mikor hozzád értem.
Élni fogok,
tapintásodért harcolok.
Fájni fog még,
de lassan kezed szemembe ég,
és minden pillantásom tapintod,
amit adtál, vissza nem vonhatod.
Hatalom
Nem szerelem. Ez hatalom.
A világot belülről uralom.
Nem szeretném, akarom,
Nem akarom, megkapom.
Nem álmodom, én megírom,
és eljátszom
saját drámám forgatom,
főszerepben a nyugalom.
A vonalaid.
Csíkok metszik át testedet,
belegubózva lépkedek.
Néha elesek, de rajtad,
érted, hozzád éledek.
Hatalmam a két kezed.
Nem szerelem. Ez hatalom
Minden szépét uralom.
2011. szeptember 21., szerda
Zuhanás
Tépkednek fátylakat, lelkem rétegéből.
Mélyebbre nem látok,
így utazom lefele,
lassu ájulással,
feneketlen végzetbe.
Még látszik a Szép,
integet fásultan.
Rothadó, vad lepkék,
borulnak rám holtan.
Mert már nincs. Nincs mostmár félelem.
Csak Zuhanás,
az őrült Sötétben.
Kezei átfonnak, ringatnak,
valami farcs harangszóra,
és szédülök, mégis merülök,
alá, ha ő azt mondja.
2011. szeptember 15., csütörtök
Szerelem-létra
Kapaszkodik, fel, érzéketlen,
érzelmeim szellőjében,
lenge ruhában, vezértelen,
gyorsan, veszélyesen.
Kapaszkodik, gyúrja, húzza,
összetöri, megragasztja.
Kapálózik, sikítozva.
Néha csendes, s dúdolgatva,
húzza magát magasabbra.
Magasabbra, de néha innen,
olyan furcsa,s hihetetlen,
hogy olyan magasan is, ismeretlen,
vonja magát, sérületlen.
Süket vagyok. Bennem rezgő szálak égnek.
S annak hangja, irányítja, szét a szemem,
jobbra, balra. Előre, bólogatva.
A hangok szépek,
tényleg égnek,
s úgy zenélnek.
Zenélnek a szerelemnek,
aki bennem , még mindig csendben,
mászik fel, a végtelenben.
2011. szeptember 2., péntek
Mélyen
Minden vak volt, olyan üres, idegesítő, hangtalanul hangos, fájdalmas, és fekete. Te álltál a vakság közepén, fehéren világított a szemed, és veled léptem át minden gödröcskémet. Minden szakadékot.
Minden vízen átugrottál velem, akkor is ha féltél, akkor is ha féltem. Mindig hagytad, hogy szemed legyek, mindig kértél, hogy veled legyek, mindig szóltál, hogy eltévedek, s megdicsértél, ha visszataláltam.
Sikít bennem a fájdalom, de olyan csúnya...nem merek ránézni, nem merem megfogni, nem merem megölni, mert még mindig emlékeztet rád.
Vacogtam, egyik éjjel, mikor minden olyan nagyon fájt, és akkor nem hiányoztál. Mert csengett fülemben szavad, láttam az arcod a semmiben, megvigasztaltál.
Most ott állsz egy szakadék elején, és nem ugorhatok veled, nem kerülhetem veled, a saját gödröcskéidet...
2011. szeptember 1., csütörtök
Bánat
Ma felkölt, holnap altat,
kiszivárogtat belőlem , minden szusznyi szépet.
Csak csobog csendben, nyugtatóan,
méreg, a folyóimban.
Párna, ágy, temetés.
Veszett kutyák elől való,
értelmetlen menekülés.
Így sírom ki magamból a mindent.
És remegő világban,
remegő földön állok.
Lábam fáj, szememmel már semmit nem látok,
csak vizes foltokat.
A vizes foltokban, hulló csillagokat.
Így hullik ki belőlem minden.
2011. augusztus 31., szerda
Félsziget
„Végtelen emberzuhatag”-így tudnám jellemezni a félsziget általános hangulatát. De nem fogom sokat elemezni. Ott csak az érzi jól magát, aki igazán akarja, aki szarul van, és azért megy oda, hogy jobb kedvre derüljön, szart sem kap. Sőt, egyszerű elveszni a tömegben.
A magánynak sokféle változata van, lehetsz magányos úgy is ha 73 ezer ember vesz körül, és lehetsz magányos egyedül. Nem mindegy, hogy a szívedben van-e magány, vagy az életedben.
Amikor a szívben van magány, az gyógyíthatatlan, várni kell míg múlik, vagy együtt élni vele. Ha az életed magányos, az orvosolható, mindig van ember, aki szívesen lépne be más életébe, kérdés, hogy megérdemli-e hogy beengedd.
A tanulság, amit levontam a félsziget alatt, az az , hogy saját magad döntöd el, mit akarsz érezni. Ha akarok bulizok, ha nem, hamar elveszem saját kedvem, és elvonulok. Sajnos nem mindig lehet úgy felturbózni a hangulatot, hogy kitartson egy egész hosszú ugrálós bulira. De a rossz dolgokat el lehet nyomni, nagyon mélyre, észrevehetetlen helyre. És hihetetlen, mi mindent ki nem bír az ember, amiről azelőtt úgy gondolta nem élné túl. És akarattal fogalmazok általánosan, mert mindenki képes rá, attól függően, hogy igazán akarja-e, vagy sem.
Félsziget élménybeszámolót készültem írni, de azt hiszem legerősebb élményem mindig ez marad: a tanulság. Mert mindenhol van tanulság, meg kell tanulni felfedezni azt, figyelni a szimbólumokat.
És sosem dönthet az ember helyesen, valami hiba mindig becsúszik, s ezeket a becsúszó hibákat, ki kell rázni a testből, nem foglalkozni vele, s egy idő után minden űr pótolható, és minden szerelemmel: Egyszer régen egy nagyon kedves történelem tanárom váltig bizonygatta, hogy a szerelem elmúlik, elvesz, és nem lehet visszafordítani. Akkor feleseltem életemben először tanárnak vissza, a szemébe néztem és erőteljes elcsukló hangon mondtam: „Nem igaz!”. Azóta se tudtam bebizonyítani, hogy megtartható-e vagy nem, de nem bánom, hogy így reagáltam, mert ha múlik is, amit ad, amíg tart, egész életed végigkíséri.
Ez is egy félsziget alatt megfogalmazott gondolatom, mert ha néha azt is érzem, hogy kicsúszik minden a kezemből, csak rá gondolok, hogy mit adott, míg kezemben tartottam, és minden bánat fele elmúlik.
Szerintem nem megyek soha többet félszigetre, de elmondhatom, hogy egyszer ott voltam, gyerek voltam, ugráltam, és visítoztam, megfőttem, és megfagytam, éheztem, és jól laktam. Szerettem , és csalódtam, sírtam, és mosolyogtam.
2011. augusztus 23., kedd
Nem az a szó
Kicsi betűk sisteregnek ujjaim alatt. Keresgélem, azt a nagy, azt a jó szavat.
Nem találom. Talán mert nem ismerem, vagy még nem tudhatom, miként lehet leírni.
Kimondani, kifejezni.
Csak suttognám, vagy nem is tudom...énekelném,
csendesen, hogy olyan szép.
Nem szép, nem jó,
nem az a szó...
2011. augusztus 22., hétfő
Néha nem ugyanazon a sávon vannak a gondolatok,amik járnak a fejemben, mint amit mutatok kifele magamból, vagy amiről beszélek, amiket inkább emlegetek. A fő gondolataimat jobb szeretem titkolni. Mert megrémiszt talán, vagy mert én sem látom sok értelmét, akkor minek megosztani másokkal? Egyébként némely gondolat, figyelemreméltó, sőt, elgondolkodtató, lehetne rajta töprengeni... . De még mindig szívesebben töprengek rajta egyedül, mint , hogy megosszam mással, és kinevessenek.
Érdekes dolog az ember. Dolog? Ember. Ha egyszerűen próbálom elképzelni, behelyezek egy tükröt gondolatban a testembe, végigszeli, két egyenlő részre osztva azt. Mindkét fele egész más dolgot lát benne. Ha egyszer elbeszélgethetnék úgy magammal, hogy nézzem közben kívülről, és úgy szóljak hozzá, mint más emberekhez, nagyon megrémülnék. Nem azért, mert nem tetszene, sőt, valószínű, hogy szimpatikus lenne, meg is hívnám, egy-két sörre,csak szerintem nem ismerném fel benne magam, azt az énem akivel így, saját testemben társalgok. Megszűröm a szavakat, reakciókat, mikor kivezetem a külvilágba, és ez nem feltétlenül jó.
De képzeljünk el egy világot, ahol az ember nem hazudhat, ahol ugyanaz jön ki belőle, úgy nyersen fogalmazva, mint amit hirtelen felindulásból, összehoz az agya. Világvége.
Kellenek a titkok, mégis rémisztő, hogy köztük kell élni.
2011. augusztus 21., vasárnap
Vallomás
Elképzeltem:
Tiszta földön térdepelve, szemed nézem.
Hosszú fényben, csendben, kéken...
Furcsa látomás,
Erősebben, élesebben,
megijedtem.
Elkaptam szemem, s megremegtem.
Érzem kezed, hallom szíved,
Érintetlen.
Majd felébredtem:
Hosszú fényben szemed néztem,
és ott feküdtem: kezeden, szíveden.
Érintettem.
Érzékek szójátéka:
Szememmel csókollak,
szavammal simogatlak.
Számmal nézlek,
kezekkel beszélek.
Mégis féltlek,
és elérlek.
Két árnyalattal beszélek,
De ezer színnel szeretlek.
2011. augusztus 20., szombat
Parancslakó
Parancslakó vagy.
Parancsok rabja.
Parancs a túlélésért,
az átélésért.
Parancs a mondatoknak,a szavaknak, az árulásnak.
Parancs a szerelemnek,
szívek imbolyognak,
mélyen benned.
Eltévednek,
Félve élnek.
2011. augusztus 18., csütörtök
Reggesteli kép
Túl sok alvás után, bódító az ébredés. Lágy melankolikus hang suttogja fülembe, hogy tegyem vissza a fejem a párnára...csak pár percre. Engedelmeskedek. S míg játszadozom saját józanságommal, estén kapom magam.
Este van. És ülök egyedül, magányban, párnámmal sugdolózok. Majd megcsiklandoz valami zene , fel húzom hangerejét, s elveszve szipogásom hangjai, az ürességbe tűnnek.
Táncolni szeretnék, vagy énekelni, de valamit igazán jól csinálni, valahol, valamit élvezni, valamit jobban kívánni, mint az alvást.
2011. augusztus 16., kedd
Létkérdések
Minden szép, és minden fájdalom,
magamba ragadt ártalom,
Hova mész?, Kinek éhezel?,
Kitől félsz?, És kit kérdezel?
Milyen más, hogy én hiszek
milyen más, hogy ha más hiszi.
Mennyivel jobb, hogyha szeretek,
mint az, ha szeret valaki.
Nekem bú,
neked káröröm,
lassú szél, puha rétözön.
Kevés lét, sok-sok kínhalál.
Hol az Isten?
Hol a láthatár?
2011. augusztus 15., hétfő
Mese
Nem említem nevedet.
Nem elevenítem fel, egyetlen egy emléked.
Nem sétálok, ahol fogtam rég a kezedet.
Semmit nem csinálok, hogy ne halljam a szívedet.
Mégis megőrjít dübörgése.
Hova lett a fél szemem?hova lett el mindenem?
Minden szakadt, minden fáradt.
Mindenben sóhaj, és kétszínű bűnbánat.
Fázik a kezem. Fázik minden könnycseppem,
megfagyva hull államra.
Hogy takargattad a szívem...
hogy, soha ne fázzon, hogy ne féljen.
Mibe süllyedt bele minden reményem?
Csak szuszogok.
Élettelen állatok.
Tengerzaj. Hullámok.
Vizes a szemem. Megfázok.
Hiányod.
Fakó ruhás táncosok. Fekete morajok. Forró szólamok.
Szélben sírok. Hadd száradjon arcomra szíved dübörgése.
Minden bevégződik , mint a mese:
Fele igaz, fele álom, ha elhiszed, azt se bánom.
2011. augusztus 14., vasárnap
Egy szeletnyi önbizalom
Amikor még nem láttam a színeket, nem féltem attól, hogy séta közben pocsolyába lépek. Lehet az egy gödör is, csak egy mélyedés az úton. Fekete folt.
Nem féltem, hogy kikopik bármi éles a szeretteim tekintetében. Mindenkinek ugyanolyan szürke volt a szeme. Ha szeretett, ha nem.
Amióta látom a színeket, félni kezdtem. Kikerülöm a pocsolyákat, és nagyon érzem ha valaki csillogó szemmel szeret. Azt is aki nem.
S vajon jobb az, ha félek, attól amit tudok? Vagy maradtam volna tudattalan, fakír.
Soha nem tudom eldönteni előre a jó lépéseket. Soha nem is tudtam, és zsigerből csak rosszat csináltam. Másnak is, magamnak is, szinte mindig.
Azt mondták a minap, hogy nagyon a föld alatt van az önbizalmam, és tegyek ellene. Szeressem magam, keressek magamban szépeket. Kívül is, belül is.
Megálltam a tükör előtt, mint egy rózsaszín pólós buzi a dolce&gabbana kirakat előtt, és bámultam magam. Részletesen. Lábujjkától koponyáig.
„Szép vagyok. Semmi bajom magammal. Butaság, van nekem önbizalmam, árad. Egyébként is, már egyszer megtanultam, hogy soha ne adjak más véleményére. Mit tudhat arról, hogy nekem mekkora az önbizalmam?”
Megfordultam, kiléptem az ajtón, tettem pár őszintén önbizalomtól áradó lépést, a lépcső felé, és szabályosan lehasaltam a lépcsőn. Mindez természetesnek tűnt, káromkodtam, felálltam, és mentem tovább. Későn esett le, hogy abban a pillanatban mi forgott le az agyamban.
„Szerencsétlen vagyok, tökéletlen.F*szomba! Még egy k*rva lépcsőn se tudok lemenni normálisan. Kövér vagyok, a lábaimat nem tudom tenni egymás után, akadnak össze, mert úgy megyek mint egy defektes traktor. Megint egy kék folt a lábszáramra, mert nem elég, hogy nézhetetlenül ronda, még színes is legyen.”
Sírt a lelkem. Zokogott. És én legyintve tovább cammogtam, mint egy defektes traktor.
Mert mindenkinek van önbizalma, csak próbára ne tegye.
2011. augusztus 13., szombat
Senkinek nincs semmije
Senkinek nincs nagy elve,
csak kihaló herélt eszméje.
Senkinek nincs nagy lelke,
csak,egyháza, sírköve.
Senkinek nincs esze,
csak papírokra vésett ismeretlenje.
Senkinek nincs szíve,
csak önző kiegészítője.
Senkinek nincs otthona,
csak a megszokott négy fala.
S kinek mi a szívügye...?
Senkinek nincs semmije.
2011. augusztus 12., péntek
Rockkoncerten
Súrolja lábam a remegő földet.
Izzik a talpam.
Elfárad tekintetem, tűzzé lobban.
Hova szivárog vérem?
Eltévedtem magamban.
Dübörög szavamban az élet.
Most már nem félek.
Nem mozdulok, és semmi mást nem kérek.
2011. augusztus 9., kedd
Reggeli fény
Pirkadat,szuszogó bogarak,
messze ásítás, félő harangzuhatag.
Rám ömlő levegő hamisan sistereg.
Szememre fény nyalábok érkeznek,
de ott még mindig úszik a te fényed.
Úsznak, néha el-el révedeznek,
kérdezgetnek, feleselnek,
csókolóznak, szeretkeznek...
Majd pillanat: felnőnek,
nagy tavakban időznek.
Elme
Izzó parazsat simogat a láng,
fonalam kezemen.
Kezemen fonalam,
napom az éjjelem.
Messze virágok, közel fapapucs,
édes ébredés,
szájamon nincsen rúzs.
Lebegek ide-oda,
körforgás.
Ló-tanoda.
???
2011. augusztus 8., hétfő
Kérdem én...
Egy csendes este vörös ájulása. Eltűnő nap, eltűnő fájdalom-bástya. Ideje lefeküdni, könnyet csak a párnába engedni.Más ne lássa.
Szétvakart érzelem. Csendes, puha álom. Ma nem félek, és tényleg, csak az ébredést várom. Nagyon várom.
Mégis, miért zümmögi tele fejem az éj? Kérdést tesz fel, és nagyon vacogtatja fogam a félsz, emellett izzadok tőle, fejem fáj, könnyemnek sosincs vége. Buta, buta este, buta hangja saját fejemnek, ki veszi el kezem, hogy ne temetkezzek bele, elbújva a világtól, messze önmagamba, ahol senki nincs, ki megszabja, meddig futhat képzeletem kifogyhatatlan zuhataga. Átkozott lettem. Jaj na, ettől féltem.
Mégis csendes most a vörös ájulása ennek a borzasztó estének.
Csendes a szívem dobogása, szokatlanul csendes, szinte megijeszt, hogy fene, még meddig élek? Élhetek-e, ilyen csendes szívvel? Ilyen nagyon fájó, kopott lefekvéssel?
Dal
Hosszú ma a szempillája a szélnek,
nagyokat pillant,
és elered délnek.
Én állok a szeme sarkában,
könnyként folyok le álmos sóhajában.
Ha elérhetne a szempillám hozzád,
s úgy simogathatna, mint a szél
egyetlen pillantással hurrikánom lennél.
Ha fújhatnék hozzád, akármilyen szellőt,
altatnálak csendben, dorombolva rajtad,
Majd kitépnék egy erdőt,
És ott állítanám fel az ablakod alatt.
Vinnék oda madarat, fújdogálnám fészkét,
hogy szerenádot énekeljen,
ha én éppen félnék...
mert megriaszt a nagy szerelmem.
Egy pici csermely folydogálna,
át a rengetegen.
Benne zúgna minden szavam,
amit neked elképzeltem.
S olyan boldog lennék, hogy rögtön belehalnék,
s halálomban is ott suhognék,
fújdogálva hozzád bújnék,
minden lombban, minden zugban,
minden apró kis mozdulatodban.
megszólalnék, minden mondatodban.
2011. augusztus 6., szombat
Napló. 6.
Bánatomba gubózva meresztem szemem a képernyőre. Már megint. De rég volt ilyen. Naplót akartam írni, de a kézzel való írás most túl nagy erőfeszítés nekem, s ha rácseppen egy csepp a könnyemből a lapra, agyonsajnáltatja magát. S azt meg nem szeretném. Önző dolog, mikor saját magam szánom. Így, keservembe fektetve minden szörnyű gondolatot(rátelepedve a billentyűzetre), kiseprek a lelkemből. Vagy honnan? Hova bújnak az átkozottak? Beleeszik magukat a bőröm alá, és lehetetlen fertőtleníteni utánuk. Fertőzött maradok örökre, ettől hatalmas semmitől.
De hogy magyarázhatnám magamnak, ha egyszer sejtjeimbe bujkálnak, és tényleg búba hajt a sok semmiség, a sok apró dolog, ami másnak olyan egyszerűen egy apró legyintés.
Szétmarcangolt butaságok, horrorrá keverednek az én nagyon fantáziadús elmémben. Talán ezért szeretek írni.
Fekszem a vízen. Kezemben egy üveg gin. Iszogatom, mélabúsan eresztem könnyeimet a vízbe, és tudatalatt azon gondolkodom, vajon menyire fertőzi könnyem a vizet, amibe utána majd a gyerekek fürdenek? Elmosolyodom. Legalább meleg. A kezeim kicsik, a gin kiömlik. Szerencsétlenségembe roskadok. Hol vagyok? Ki nézi miért sírok? Ki tudja mi áraszt el engem ilyen szinten borúval, ennyi rémálommal? Senki.
Veszítek folyamatosan, néha keveset, néha nagyon sokat. És mekkora feladat a hiánnyal együtt élni... . De mindenképp bizonyított, hogy ez lehetséges, egy idő után Semmi lesz a Minden, és kitöltöd Mással. De vajon az a Más megérdemli a helyét?
Parton vagyok. A nap színeket varázsol behunyt szemem héjára. Apró színes bogarak futkosnak, belegörnyedve feladatukba, hogy mosolyt csaljanak, a már nézhetetlenül savanyú arcomra. Nem lehet. Zavarnak a színek.
És ha elmenekülök sötét szobámba, semmitől nem lesz éberebb a fájdalom. Eltompul, valamibe beleálmodom. Gyilkolok, és epekedve a halált várom.
Üres vagyok. Üresen a parton, vízen, üresen ebben a semmiből készült értelmetlen világmindenségben.
2011. augusztus 4., csütörtök
Egy csalódással
Reggeli fényt akarok,
esti szürkülést,
hajnali homályt.
Régi hangokat,
vagy valami sejtelmes fuvolát...
Sírni akarok, zokogni rá a földre, ki a semmibe.
Régit akarok, poros képeket,
hosszú mosolyokat,
gyerek félelmet.
Marad a por a képeken, és gyűl szemtelenül.
Marad a semmi a lélekben,
egy pici folt a belső szervemen.
Mert az ott már nem a szívem.
Olyan finoman fáj, csendben, észrevétlen,
hogy nem ölelem lelked,
csak úgy néha, esetlen.
Fogni tudtál a kezemmel, beszélni a számmal.
Én így alszom neveddel,
sóhajt fújva, minden zárral,
kicsi szemem, kis imával.
2011. július 29., péntek
Tépett vágyak
Szikkadt macskakövek közé szorult apró tűlevél.
Esőt kér.
Mocskos zsákutcában ázott egér.
Napot kér.
Végtelen lépcsőn táncol, édes hangú denevér.
Tetőt kér.
Romlott vázú, meredt menedék,
Kezek nyúlnak feléd.
Keresvén képzelt kapujukat,
amin ki be járhat minden gondolat.
Nem kimért, nem kért.
Csak saját hangon súgott vágyat remélt.
Napot kapott. Esőt. Reményt, létet, levegőt.
Én mégsem vágyom minderre.
Szádon vennék levegőt,
kezedből ennék.
Szemeddel nézném szemedet.
Hangoddal nevetnék.
Kezedbe fúrnám eszemet,
és szépet simogatnék,
belőled szedném létemet.
Ha halnál, veled halnék.
2011. július 23., szombat
ओल्यां...
Olyan messze van a tekintet a szemtől,
messze a kép a hangtól,
olyan közel a szíved, összemarkol.
Nézem, amit látni akarok,
s nem látom, amit hallok,
elcsúszott a szinkron,
s már össze sem állíthatom,
csak topogok, egy színes gurítókocka tetején,
s lassúzok, egy csendes Schubert, lágy ölén.
Olyan más, olyan szép, olyan közel, olyan rég...
2011. július 13., szerda
Maradékok körülöttem. Szilánkok talán. Aprók, és szúrnak. Mérlegelhetném, hogy merre lépkedjek, hogy szilánkjaidat kerülgessem. De nem lehet. Elönti vérem az emléked.
Talán bosszút érzek, talán fájdalmat, vagy csak egyszerűen semmit. És a semmi tölti ki mindennapjaimat.
Gyűlölet. Kevéske bántódás, sértődés. Szeretet, és hatalmas félelem. Te főzted, én csak megeszem.
De nem garantálom, hogy meg is emésztem...
Ébredés
Engem nem érdekel,
hogy a bokámon hány pók mászik fel.
Lassan suttogom a végét a napnak,
Borzalmas kedvét, a hatalmas holdnak.
Csendben hunyom le a szemem,
ne fájjon, ne égessen: könnyem.
Betemetnek a fóbiák, kényszerré válok.
Csendes gondolkodás,melankólia
Autofóbia.
Azt mondom nincs veszély a harctéren,
s egy szál semmibe a tömegbe futok.
Aztán jajgatva lépkedve,
saját hibám vérébe megfulladok.
Ki kérte hogy áldozzatok nekem napot?
Ki kérte, hogy égessetek engem?
Ki mondta, hogy jó az, ha elesem
mert felkelésem, én érdemem.
Nem akarok felkelni.
Lentről nézem a napot.
S régi szavaim idézem:
Bolond, nagyon bolond vagyok.
2011. július 10., vasárnap
Felkelt bennem a nap
Eltemetlek,éjszaka.
Beszögezem koporsódat.
Nem kell már sötétséged.
Felkelt bennem a nap.
Szúrós sugara porrá éget.
Mekkora boldogsággal égek!
2011. július 4., hétfő
Nevetés
Egy ecsetvonás, a kezem simul.
Egy billentyű mély utórezgése, hangod csendesedik, elhull,
apró mozaikokra bomolva belsőmbe,
s megszáll minden zegzugot,
hódit, teper, és zászlókkal tűzdel.
Sokat esik az eső, sokat, és csendben
ugyanolyan ütemben, lep el engem
lassított nevetésed utórezgése...
Gondolataim bizsergetése.
2011. június 29., szerda
Én csak azt akarom...
Írni akarok. Leírni apró, édes mozdulatokat, hosszú, heves társalgásokat, vicces szófordulatokat.
Le akarom írni. Szavaim gyarlóságát, egy papírra vetni, hogy megkövezzenek az emberek. Le szeretném írni a hatalmas álomködöket, amik tompítják az agyam, és öntudatlan állapotba repítenek. Beszélni akarok a betűkkel. Hozzád szólni, mosolyogni, szerelmet vallani a világnak.
Festeni a szóképekkel, akkora festményt, hogy belefulladjon minden szem, amit egy kicsit is átitat, szavaim áradata.
Ölni akarok. Gyilkolni, egyetlen egy őrült mondatommal. Halálra siratni minden elkeseredettet, pokolba juttatni minden bűnös, vezeklő lelket, ócsárló szavakkal, hazug állításokkal. Igazat adni a jónak.
Szeretni akarok. Teleírni a lelket kifogyhatatlan szenvedéllyel, parazsat rakni a hamura, s szétolvasztani a műanyagot minden prűd ember kebléről. Bűnös lesz a szavam, bűnné festem a szemeket, és legvadabb képeikbe is belemártom mocskos kezemet... Szerelmes leszel szavamba.
Learatom a zúgó betűket, s boglyába rakom őket, ha kell meggyújtom, ha kell, a lovak elé dobom, de akár beleerőszakolhatom hangszálaidba. Mondd ki! Vagy írd le. Vagy olvasd, és én leírom, csak mereven bámuld a lapot, és sikíts ha nem bírod. Csak könnyezzen a szemed, és fuldokolj. Csak ásíts ha unod, csak nevess. Én leírom. Én bevallom, és készen a szád elé tartom.
Harapd!...
2011. június 27., hétfő
Álmatlan
Pár csillag koptatja csillogó szemét.
Sikongó fájdalommal,suttogják halkan,
az eső vad, ködfelhős nevét.
S én állok szemeik alatt mozdulatlan.
Csendben fújdogáló, aranyos szellő,
kezembe markol, kétségbeesetten,
és még pár csillagot kitakar a felhő,
én még állok, mindig tehetetlen.
Egy tragédia veszett el, körülöttem,
az éjszaka nedves förtelmében,
és én mozdulatlan végignéztem.
Kezemhez a szél vére tapadt,
arcomat megtépázta az ég szemeinek fénye.
Most szememre álomkép ragadt,
elhull testemről, az éjjel borzalmas sötétje.
Szerelmet tapintok, álmatlan, a kezemben,
és nem érdekel, ki gyilkol most,
alattam,vagy fölöttem...
2011. június 26., vasárnap
Semmié lettem
Elveszett az árnyékom, nem követ semmi.
Árnyéktalan suhanok,
így nem éri meg, Valaminek lenni.
Egy tárgy vagyok, kopott és hamis,
lelketlen,leárazott, haknis.
Árulom magam, míg meg nem vesz a Semmi,
s akkor mindegy, milyen árnyéktalan lenni.
Semmié lettem. Pusztán lakom, egy ablaktalan házban.
Gyereket szültem, vértelen, árnyéktalan lázban.
Álmokat dugtam el, a Semmi pincéjébe,
rám telepedett, Semmilyen szerelme.
2011. június 24., péntek
Cogitatione
Ha gondolsz rám,más a fény?
Nekem más. Tompul, csillapodik,
átsűrűsödik, megölel, mint valami földöntúli lény,
olyan hamis, szűrt fény...
Álmomban másképp csillog a szemed.
Féltlek.
Egy univerzum. Egy talán.
Elalél bennem a kéj, elsiklik alattam az éj.
Benned a fény, rajtam a cél, amibe mindened elér,
egy térben velem, egy képen mindkét kezem,
veled a szemem, az eszem, a véletlen sóhaj,
és sok féltőn bújó gondolat.
Ha gondolsz rám, más a levegő?
Nekem más. Alszik, néha mocorog csak,
pihen benne a végtelen erő.
Csak rólad álmodik, körülöttem.
Ilyenkor nem fúj, nem dúl, nem fél.
Mosdatlan tekintetem. Mocskos, és eleven.
Megfertőztél.
Esztelen, veszett véletlen, hogy
meztelen, fesztelen eszed mocskos tekintetem,
és szemtelen vírussal járod át a lelkem.
És jól lakom egy lélegzeteddel.
Megfertőztél.
Most rád gondolok.És a fény...
átsüt az alvó levegőn.
2011. június 21., kedd
der Alkohol, die Droge...
Kérleltem, hogy maradjon még. A könyöke ahogy elhagyta az asztalt, egy örökkévalóságnak tűnt. Szinte hallottam ahogy súrlódik, majd mikor ez a hang eltűnt, végtelen csend lett a fejemben. Csend volt körülöttem. Csend volt a szemeiben. Az illatát éreztem. Mindenhol.
Körbenéztem. Nem láttam senki mást, eltűntek az asztalok, eltűntek a fények. Sötét volt. Csak a szeme világított vakítóan, már nem is emlékszem milyen színű volt, csak a könnycseppekre a sarkában.
A válla megremegett, mikor hozzáért az arcom, és ez hatalmas nyugodtsággal töltött el. Úgy éreztem ha mást nem is tehettem, de a vállát legalább megremegtettem, egy egyszerű szuszogással.
A haja derékig ért, de nagyon jól állt neki, az órákig tartó sörözéstől összekócosodott kicsit, és még vadabbá tette arcának vonalát, ami most az arcomhoz ért.
A keze finoman ért hozzá a derekamhoz, majd túl szorosan. -Sötétbarna haja összekeveredett az enyémmel, és bármit megadtam volna azért, hogy valahogy összeragadjanak, hogy soha ne tudjuk szétszedni már.- Az a mozdulat, míg onnan vette el a kezét, még hosszabbnak tűnt, mint mikor az asztaltól távolodott el. Pedig egy perc lehetett az egész, míg elbúcsúzott. Majd hirtelen visszatért minden. Az asztalok, a fények, az emberek. Másoktól is elbúcsúzott, igencsak gyorsan.
Kimentem az útra, hogy sétáljak, és kiverjem a fejemből a mámort, ami teljesen rátelepedett minden testrészemre, gondolataimra, eszemre.
A nagy város nyüzsgött. Mintha repülők suhantak volna el a fejem mellett, hajszálnyira, míg én az utat bámultam.
-Segíthetek valamiben?
Egy csúnyán rekedt férfihang csapta meg a fülemet. Kicsit összerázódtam az ijedtségtől, amiért hirtelen kiszakított a képzeletem világából, és rá kellett eszmélnem, hogy fogalmam sincs merre járok.
-Nem, köszönöm.
Az én hangom is kicsit rekedt volt, és meg is ijedtem tőle, mert rég nem szólaltam meg, és nem is akartam volna, ha nem kötelez erre, az iszonyú csúnya hang tulajdonosa.
Nem néztem a szemébe, nem mertem, megijedtem. Nem tudtam hol vagyok, és teljesen pánikba estem. Amit valószínű, hogy ő is észrevett mert következő mondatával, már egészen kedves hangon próbált, újra megzavarni.
-Eltévedtél?
-Nem, nem tévedtem el.
Gyorsabban kezdtem lépkedni, de nem feltűnően, sőt, egész céltudatosak lettek a lépteim, a látszat kedvéért. Lemaradt tőlem, és ez megnyugtatott, de tudtam, hogy csak egyre távolabb kerülök, attól a helytől, ahol eredetileg lennem kéne, és ahol otthagytam a barátnőmet teljesen egyedül, részegen, egy lepukkant karaoke bárban.
Befordultam egy viszonylag zsivajos utcába, hogy biztos legyen, hogy nem követnek, és bementem az első kocsmába ami az utamba került. Telefonálni próbáltam, de tudtam, hogy le fogok merülni, így nagyon gyorsan próbáltam kikeresni Zsófi, a barátnőm telefonszámát. Mire felvette volna lemerültem. Na már most, két választásom volt. Az első, hogy kérek egy töltőt, vagy egy telefont, a második, hogy megkérek valakit, hogy kísérjen vissza a karaoke bárba, aminek egyébként, nem tudtam a nevét. És pénzem se volt már taxira, vagy egyéb másra. De mivel mindkét lehetőségben, emberekkel kellet volna érintkeznem, akik így péntek este mind részegek, és kiszámíthatatlanok voltak, meg egyébként se volt kedvem megszólalni, úgy döntöttem elvetem őket, és megindulok egyedül, visszafele, majd csak odakeveredek valahogy.
Azt hiszem, nem döntöttem jól...
A sötétebb úton kellett induljak, mert az vezetett abba az irányba, ahonnan jöttem, de már abban sem voltam biztos, mert a tájékozódási képességeim förtelmesek, mindig is azok voltak.
Siettem. Fáztam, remegtem, és ki is józanodtam rendesen. A cipőm szorított. Tudtam, hogy nem ezt kellett volna felvegyem, de nem gondoltam, hogy ilyen hosszú sétára is sor kerül majd, az éjszaka folyamán.
Egyre sötétebb lett, és rendesen beszartam. Konkrét önsajnálatba merültem, és észrevétlenül zokogni kezdtem.
-Szerencsétlen!Szerencsétlen!! - mormogtam magamba, mert úgy éreztem ha megfenyítem részeg önmagam, a józan majd megbocsájt neki, és szépen visszavezérel a helyemre. De nem tette, meg sem bocsájtott, és vezérelni se tudott, mert bár józan volt, a tájékozódása ugyanaz volt mint a részeg énemnek. Förtelmes.
Abban a pillanatban mikor már kezdtem megnyugtatni magam, hogy nagy baj úgysem lesz, keresni fognak, megtalálnak, egy csúnyán ismerős hang megint a fülembe mászott. Túl közel a fülemhez. Nagyon közel. Ijesztően közel.
-A kurvaéletbe!!!...
Rohanni kezdtem. De rohant ő is utánam:
-Ugyan már! Csak segíteni akarok. Eltévedtél igaz? Állj meg! - és a hangja egyre csúnyább, és egyre kellemetlenebb volt. Szinte fájt.
Nem bírtam rohanni, fájt a lábam kegyetlenül, és tudtam, hogy az az idő alatt, míg lehúzom a cipőm, utolérne, így ráerőszakoltam a fájdalmat. Sokáig nem bírta, a következő saroknál, kitörött a sarka, és hatalmasat estem. A sokktól elborult előttem minden, mintha el is ájultam volna pár másodpercre, majd egy büdös, nedves, alkohol szagú kéz emelt fel a földről.
-Megmondtam, hogy ne fuss, nézd meg mit csináltál. Majd én segítek.
Valami undorító, és perverz volt a hangjában.
Rákényszerítettem magam, hogy a szemébe nézzek. A sorsom már nem kerülöm el. A szemei sötétek voltak, az arcán egy kéjes vigyor, a haja hosszú, derékig ért, kócos volt...
-Engem kerestél egyébként? Ne szégyelld. Te is hiányoztál.
A hideg végigfutott a hátamon. Hirtelen mindenféle bajom lett, melegem lett, fáztam, fájt a fejem, fájt a lábam, a nyelvem égni kezdett. Ő volt az. Csendesen nyugtáztam magamban a szörnyű gondolatot, majd elmosolyodtam(valószínű, hogy feltűnően erőltetett lett).
-Kicsit sokat ittál, nem?- és ez a vigyor, már ijesztő volt, és annak is szánta.
Megszorította a kezem, nagyon szorosan, és ráncigálni kezdett. Nem tudtam tenni ellene, hirtelen elveszett minden erőm, a fél lábam érte csak az utat, a másik fele a levegőben lógott, és a fél karom nem éreztem már. Berakott egy kocsiba. Már ha kocsinak lehet nevezni, mivel ilyen fajtát még soha nem láttam. Régi volt, rozoga, rozsdás, és büdös.
-Visszaviszel? Elkóboroltam kicsit, várnak már.
-Nem viszlek vissza.
-Hova viszel?
-Egy egész más helyre.
Nem mertem megszólalni ezután már. Kitapogattam a zárat az ajtón, hogy ki tudom-e nyitni egyszerűen. Nem igazán értettem, hogy működik, de elhatároztam, hogy a következő kanyarnál, mikor lassít, kiugrok az autóból. A cipőm csendesen lehúztam. És vártam. Olyan erősen és feltűnően remegtem, hogy az ülés is megremegett alattam. És a legszörnyűbb az volt, hogy nem tudtam tenni ellene. Fizikailag és lelkileg is kettétörtem. Nem voltam magamnál. Szédültem.
A probléma az volt, hogy nem volt több kanyar. Megálltunk. Kinyitotta az ajtót, és én ordítani kezdtem, amennyire csak bírtam, és amilyen magas hangon csak tudtam. De olyan reménytelenül csendes volt minden körülöttem. A semmiből termett ott a keze, és hatalmasat ütött a hasamra, belegörnyedtem, majd elszédültem teljesen, kihúzott a kocsiból, és a fal mellé dobott, hatalmasat csattant a fejem, de nem bírtam elvenni a kezem a hasamtól, hogy megnézzem, vérzik-e.
-Szerencsétlen!- ez volt az utolsó szó, amit hallottam tőle, mielőtt fejbe vágott, valami olajos dologgal. Nem emlékszem mi volt az, nem volt időm megnézni, csak az illatát éreztem. Olívaolaj illatot.
És nagyon elkeserített a tény, hogy ugyanazzal a jelzővel illetett engem, mint amivel én magam...
2011. június 19., vasárnap
Monológok
Dühös
Egyetlen mozdulatoddal szétvertél mindent. Részeg voltál, idióta! Azt hiszed, mindent tudsz, hogy minden más, amikor azt te magyarázod, hogy mindenki elhisz mindent, amit mondasz. Nem tudsz semmit. Semmi vagy.
Egyszer elmondtam már neked, hogy hagyd abba ezt a kétszínű mellveregetést, mert semmi értelme. Tényleg, semmi értelme. Magadat rombolod, azzal, hogy kiüríted az agyad, és idiótaságokkal pakolod tele. Majd csodálkozol, hogy innod kell, hogy kicsit felejtsd, azt amit már nem bírsz józanon kordában tartani az agyad végtelenül vékony, és halovány tekervényeiben.
Szedd össze magad!
Napok telnek el úgy, hogy nem vagyok képes megmozdítani a lábam, anélkül, hogy ne jutna eszembe, hogy mekkora idióta vagy. Ez azért szomorú nem? Én szerintem az.
Nem mintha érdekelne, hogy mit csinálsz, mert úgy igazából, nem is látom, és nem is tudom, csak érzem, észlelem, és tapasztaltam.
Én egyedül forgok körbe-körbe, az élet körhintáján, ami elég szívás, mert félek a körhintáktól.
És amikor megállok néha, és szétnézek, olyan szépnek találok mindent, csak ne lennének, olyan selejt emberek körülöttem, mint amilyen te vagy, mert olyankor leszállok a körhintáról, megmozdítom a lábam..és tessék! Megint eszembe jut!
Na, lényegtelen, az egyetlen valóban fontos dolog, és említésre méltó, az az hogy mindent, és mindenkit meg lehet váltani, csak akarat kell hozzá. Kérdés, hogy létezik-e olyan ember ezen a földön, akinek lenne annyi akarata, amennyi ehhez a merőben fontos merénylethez szükséges. És, nem hiába neveztem merényletnek, mert bizony, az olyan súlyos eseteknél, amik ténylegesen segítségre szorulnak, gyilkosság kell, bűntett. Persze nem a szó szoros értelmében, csak úgy, képletesen...
Nehéz , nagyon nehéz, átnézni az ilyen dolgok felett, de ha megtanulod kezelni saját dühödet, egy idő után elenyészik, és fölöslegessé válik. Te már fölösleges vagy számomra, idegesítően fölösleges. Semmi.
Szerelmes
Nehéz levennem a kezem az arcodról. Nehezen is szuszogok olyankor, olyan erőteljesen koncentrálok, hogy meg ne fullasszalak, véletlenül, csak mert jól esik.
Szépen csillog a nap a vízen, s ilyenkor mindig az arcod jelenik meg a tükrében, csillogásnyi időre, majd eltűnik.
Olyan jó, hogy ilyen szépen simogat most minden lassú, kényes gondolat, hogy ilyen szépen fekszem rá a szélre, lassan hömpölyögve, sikamlós, és pordús áradatában. Keresem a kérdéseket, mert mindenhol csak válaszok vannak.. Értelmetlen nagy boldogság, értelmetlen nagy tisztaság, és felhőtlen, tüzes ég. Szabad szél. Keserű, és savanyú szavak, amik beleolvadnak édes gondolataimba, fűszerezve az ízrengeteget, amiket kiváltasz belőlem. Mit kivált az arcod a vízen, vagy a szemed a szélben, mikor elém villan,és tudom , hogy csak képzelem, de elmosolyodok. Jól esik , képzelődni, behunyt szemmel apró foltocskákat kergetni pupillám redőiben.
Nem tudom meddig tart még bennem, hogy ilyen eseménytelenül fekhetek a vízen, és azt sem tudom meddig tart, míg ilyen szépen araszol bennem a türelem, de most így azt hiszem, minden porcát kiélvezem...
Elalszom...megéheztem.
2011. június 13., hétfő
Csendes,könnyes bejegyzés egy naplóba
Arra gondoltam, hogy összegzem eddigi életem, hogy ne tűnjön, olyan elpazaroltnak minden, most, hogy nem látom semmi értelmét a jövőmnek. Nekikezdtem. Először táblázatot csináltam, évekre osztva, de nem tűnt jó ötletnek, mert nem tudom besorolni a régi eseményeket. Aztán elkezdtem írni, mesélni magamnak, gyerekkori emlékektől... De nagyon fájt sok minden, fájt emlékezni sok mindenre, és olyan foltok vannak az életemben, amire már emlékezni sem tudok, annyira elnyomtam magamban, és talán jobb is ha ott marad, mélyen.
Így csak ültem, elmeredtem valahova messze, míg észre nem vettem magam, kirohantam, és leültem friss levegőt szívni. Nehezemre esik a tükörbe nézni. Nehéz most minden.
Kapkodtam a levegőt, és nyugtattam magam, hogy ezután jön a lényeg...de a lényegnél mindig el akadtam. Tulajdonképpen mit is akarok most én? Mi lesz velem? Így, hogy én, saját magam is semminek tartom. Ki fog komolyan venni engem? Vagy mi lesz az, amit majd komolyan végig tudok csinálni?
Nehéz átélni minden pillanatot, eddig is nehéz volt, csak valahogy nem törődtem vele, mert minden meg volt írva előre, az óvoda, az általános iskola, a közép iskola, a szerelmek, s bánatok, mindegyikről tudtam, hogy meg kell, hogy éljem, és túl fogom élni, vége lesz. Mert ezt mindenki végigcsinálja.
De most már nem tudom elképzelni semminek a végét, mert nem látom az elejét sem. Félek elveszíteni bármit, bárkit, a mostani életemből, de legjobban magamtól félek, attól, hogy magam hagyom el valahol, aki eddig voltam,akit megszoktam, a tulajdonságaimat, elveimet, gondolataimat...
Így csak tovább merengek, és meredek magam elé, valami csendes Radiohead-et hallgatva, félve a jövőmtől, remegek, és visszaszáradnak könnyeim a szemembe. Egyszer sem hagytam még, hogy emiatt kicsorduljon úgy igazán. Mert tudom, hogy ezt is meg kell éljem, és ha most elkezdek sírni, soha nem lesz vége,és végigzokogom az életem...
Csak lenne még kicsi időm, míg így élvezhetném az életet, gondtalanul, amíg még gyerek lehetek, gyerekként lehetek szerelmes...
És minden gondot, váll-rendítve gyerekként oldhatnék meg. S ha valami fájna, sírnék, addig míg valaki észreveszi, és megvigasztal.
Mi lesz, ha már soha nem fog senki, úgy megvigasztalni, mint egy gyereket? Ha soha nem fog senki úgy szeretni, ártatlanul,mint egy gyereket?
Ezért nem akarok a tükörbe nézni, nem akarom a hajam megfésülni, nem akarok felöltözni, és elindulni...Egyedül.
2011. június 11., szombat
Apró dolgok

Kimosott az eső belőlem mindent. Örömöt, haragot, félelmet, bánatot. Csak valami zene szól bennem, csendben, ritmusosan, s ráépül szívverésem,és szuszogásom is.
Egy padon ülök, alattam a város. Kezemben egy cigi, mellettem egy üveg víz,és belezavarnak az esőcseppek a zenémbe.
Behunyom a szemem, és kitárom a kezeimet, megfeszítem, annyira amennyire csak bírom, és repülni próbálok. Zuhanok.
Valahol, egy más városban, vagy más országban, egy apró zömök bácsit, ugyanígy, egy padon ver az eső. Nagyon örül neki, mert nem látszanak így a könnyei, hogy is nézne ki... . Majd mikor elállt az eső, felállt, megrázta haját, és szakállát, s gyors léptekkel hazaindult, mosollyal az arcán.
Megbotlott egy kőben, a nagy igyekezetében, és hatalmasat káromkodott(azt már nem tudom milyen nyelven) . Szétnézett idegesen, hogy ki hallhatta ezt, majd mikor látta, hogy senki nem figyelt rá, arrébb rúgta a követ, és még nagyobb mosollyal az arcán tovább sürgette lépteit.
Senkit nem érdekelt, hogy miért sír, vagy káromkodik, hogy megázott, mert nem volt ernyője. Az se érdekelt senkit már, hogy pár lépéssel a házuk előtt összeesett, és meghalt. Későre is vették észre, már nem a mentő jött érte.
Zuhanok. A zeném repít, kicsit félek is, hogy egyszer majd kikapcsolódik bennem, és újra a csendben kell ülnöm. Az eső egyre erősebb, a zene is hangosabb lett. És én egyre gyorsabban zuhanok.
Üresek az utak. Néhány autó, átsüvít néha, de alig észrevehetően a hatalmas zuhogásban. Egy apró kislány, rózsaszín esőkabátban, egy kék labdával, behúzódott egy eresz alá. Egy fabottal próbálja kilyukasztani a labdát, de már annyiszor beletörte. Ha arra jár egy ember néha, felpattan és dobigálni kezdi, vidám kacagással. Aztán, ha újra nem látja senki, mint egy gyilkos, úgy gyötri a labdát, a kérges botokkal, a sár úgy ragad kezére, mint a vér. Talán utálja azt a a labdát, talán csak kíváncsi hogy mi van benne, vagy egyszerűen vágyat érez az iránt, hogy tönkretegye. Bármit is akar, azt nem szeretné, hogy bárki észrevegye. Már annyira darabokra törött a bot, hogy nem volt mit kezdjen vele. Így felállt, belenézett mélyen még egyszer az esőbe, hatalmas fájdalommal, az őszinte szemeiben. Kiszedte haját az arcából, és messze rúgta a labdát, majd befordult az első sarkon, és eltűnt. Senki nem fogja tudni, hogy hagyta el a labdát, vagy hogy mi az a sok botdarabka az eresz alatt, összetörve,halomba rakva. Mert egyszer ő is megtanul hazudni. Úgysem értené senki, ha megpróbálná elmagyarázni.
Zuhanok. A zeném csendes... És benne van saját magyarázatom, értelmetlen tetteimre. Csakhogy, azt sem fogja megérteni soha senki. És nem is akarom hogy megértse bárki, mert nem tudnám elmondani.
Egyszer eláll az eső, én felállok, otthagyom az üres vizes üveget, és a csikket a pad alatt, senkit nem fog érdekelni, hogy azt ki hagyta ott, és miért. Hazasétálok, és anyám szemébe mosolygok. Már nem fog szólni a zeném. Csendben élem, monoton életem. És néha jól fog esni, ha újra elered az eső...
2011. június 8., szerda
Önarckép
Patyolat burok, fehér selyem szálak.
Nagy szónóklatok,egy hazug ásításnak.
Fekete korom, a fehér uszonyomon,
átvedlem, kikelek, elhagyom a burkom
szétfeslek, leégek,
megfertőz a „haszonélvezeti jogom”...
Kezemet is beletöröm a semmibe,
hogy várhatnám, hogy tartson,
mikor folyton esem ösze...?!
Mikor megszülettem ordítottam,
reményt láttam a vasfalakban.
A halál csendes, hosszú álom,
nagyon kedves, én mégse várom.
Csak egy kicsit, átfesteni az álmom,
egy kicsit tovább hunyjon a szemem,
legyen néha értelem, sötét, semmi tekintetemben,
akkor is, ha csukva van a szemem.
Felébredtem.
Harang-hang sikít a hegyről,
És én ma is beletöröm a kezem,
a bejáratott semmibe.
Hát jó éjt neked,
te, Én Világom,
illatosított trágyahalmom.
Éber álom,
lefestem önarcképem:
Szürke foltok, a fekete vízfestéken.
2011. június 6., hétfő
csak egy szerelmes szonett
Bősz óceán mindkét szemed,
megfullaszt, s sós vízzel itat,
bár állíthatnék rá hidat.
Mindig szomjan hagy tekinteted.
Szomjúságom csak növeled,
néha kicsavarom szavaidat,
hogy enyhítse szomjamat.
És rá szeretem szemeidet.
Patak meg tenger is voltál
és hogy óceánná nőtted magad bennem,
minden kis forrásod, a szívemhez talál.
Ha úszom benned, nem riaszt a halál,
szemed itat, és ad ennem,
üvölt a szerelmem, csendben, mint a néma sakál.
Pipacsokat akarok

Pipacsokat akarok. Szerelmet, és csendet.
Piros rengetegben, zizzenésre,
pokol-mélyre merülni.
Tereket akarok. Halált, és életet.
Édes álmok közt,
testet bizsergetni.
Magamat akarom. Őszinte egészben.
Vágyaimat elhadarom,
és nyugton szívom el cigim.
A tükör megremeg, könnyem lepereg,
és fülem mögé kerül.
A nap megcsillantja fényét arcomnak néha,
de senki nem tudja,hogy a könny csillogtatja.
Vörös pipacsmezőkön jár az eszem,
beleborzad néhány testrészem,
és hagyom, hogy vágyam,
csendben elenyésszen.
2011. június 3., péntek
Pillangóélet

Van egy pillangó-faj, amelyik miután kikelt gubójából, alig egy hetet él, és elpusztul, táplálkozik, szaporodik, majd eltűnik, és hátrahagyja szépségét, arra, akinek tovább adta. Nem panaszkodik.
Az emberek rengeteget élnek, túl sokat, mégis panaszkodnak, életük minden napján valamiért, és folyamatosan félnek a haláltól. Siratják a halált. Siratják azt is aki meghal. Pedig szerintem egyértelmű, hogy valami sokkal szebb van a halál után. És az élet, amit az ember a földön él, csak arra van, hogy megmutassa szépségét, továbbadja, majd eltünjön.
Az ész, ami arra készteti az embert, hogy folyamatosan többet hozzon ki abból, ami eredetileg megadatott neki. És folyamatosan többet akar tudni. Miért nem esik le senkinek, hogy minél szebbé akarják tenni a földi életet, minél egyszerűbbnek annál elcseszetebb lesz? Régen, nem volt ennyi gond, ennyi panasz, ennyi öngyilkosság, és nem fedett minden embert védőburok, ami mögé berejtőzik, és játszik a saját érzelmeivel, hogy „meg ne bántódjon”, csak mert őszinte.
Nem sírtak naponta mert nem írtak vissza az smseikre, vagy nem bökték vissza facebookon, vagy mert a pasija a tüctücbe részegen egy másik csaj ölébe kötött ki. Divat lett, a kevés gyerek, és a válás. A házasság lassan szégyenné válik, és semmit nem hagytak abból, amit az ember annak idején, igazán élvezett, őszintén.
Nincsenek kézzel írott levelek, nincsenek hatalmas bálok, nagy báli ruhákkal, amiért hónapokig izgulhattak.
Nincsenek fonók, ahol leejtheted a zsebkendőd, hogy megnézd, az a fiú adja-e vissza akit szeretsz. Esti séták, naplementék, lassú hetek, amikor egyetlen egy gondolaton addig merenghettél amíg akartál, nem szólt közbe ezer más, amiről muszáj gondolkodni, ha akarsz, ha nem.
A pillangók nyugodtak. Akkor is nyugodtan röpködnek, amikor halálukon vannak. Mert nem ismernek minden szart, ami körülveszi őket.
Néha belegondolok, milyen is lenne, ha születésemkor, már kikerültem volna ebből a fertőzésből. Ha tisztán élhettem volna le az életem. Valahol messze, távol a civilizációtól. Ez a kép, mindig felvidít: Egy erdő, érintetlen. Magas fákkal, közepében egy nagyon apró patak, tiszta ivó-vízzel. A patak partján, apró faház, pirospöttyös függönnyel. Kiülök a patakpartra, hagyom hogy mossa a lábam a víz, és hatalmasat szippantok a levegőből, és átjárja az agyam ezerféle szép, mert nem ismerném a tudományt, nem ismerném a génmutációs pókokat. Nem tudnám mi az, hogy betegség, nem félnék a sötéttől, nem riasztana semmilyen rémtörténet, nem álmodnék rosszakat, mert nem lenne az agyamban semmi fiktív elrettentő kép, csak az ami puszta, egyszerű, tiszta, és valóságos, eredeti, és őszinte. Nem ismerném a fájdalmat, csak a fizikait. Ha meg egyszer meghalnék, nem azzal a tudattal hunynám le a szemem, hogy jaj, mi lesz most velem, hanem elaludnék, csendben, mosollyal az arcomon, és úgy érezném, megtettem, amit megtehettem, mert nem feszítene mindenféle felelősség, és bizonyítási vágy.
Néha elkap az a tiszta őszinte érzés, s néha az is sikerül, hogy első ösztönös gondolataimat megtartsam, még mielőtt túlkomplikálnék mindent. S olyankor akkora sikerélményem van, és olyan embernek érzem magam.
Lehet, hogy nem adnék fel mindent amit tudok, csak hogy pillangó lehessek, de az biztos, hogy szívesebben élnék néha csak egy hetet, de azt felhőtlenül boldogan, mint végigkínlódni egy életet, úgy, hogy tudom, soha nem lesz igazán értelme semminek.
2011. június 1., szerda
Egy ember
Puha, és vörös, lassú, mégis erős.
Néha ráesek, ha megbotlok,
és mélyen beleolvadok,
puha minden.
Ha feketül a kedvem, odaizzik arcom elé, vérvörösen.
Lassan simogat ha fázom,
óvatosan, vigyázón.
És erős, ha félek, vagy ha bántana valamilyen képzet,
-kiírtja, kitolja, erősen mozgatva agyamban, ami aggasztja-
egyetlen egy lélegzetével.
Gyűlölöm!
Nem szeretem a rádiót, mert monoton, és táblázatos, nem szeretem a papokat, mert csalnak, ami gyalázatos.
Nem szeretem a felhőket, mert takarják a napot,nem szeretem a szavakat, mert kimondják, amit nem akarok.
Nem szeretem a sót, mert finommá teszi az ételt, nem szeretem a napokat, mert kihozzák a hetet.
Nem szeretek aludni, mert eltelik az idő, nem szeretek olvasni, mert gyűlik bennem a kiírható erő.
Nem szeretek szeretni, mert belém ég a vérem, ami hirtelen pezsdülésében, már nincsen hova érjen.
Nem szeretek félni, mert megsebzi az éjjelem, amit egyébként, olyan nagy szenvedéllyel szerettem.
Nem szeretem a csillagokat, mert kápráztatják a szemem, s káprázatomban, elalszik az igazi értelem, süket tekintetemben.
Nem szeretem a barátokat, mert csalódnom kell bennük, nem szeretem a jutalmakat, mert vért izzadok értük.
Nem szeretem a facebookot, nem szeretem internetet, nem szeretem a gépeket, nem szeretek semmit, amit az ember utólag kiképezett, nem szeretem a virágokat, nem szeretem az évszakokat, nem szeretem, hogy a gyújtóból gyorsan kifogy az üzemanyag.
Gyűlölöm az iróniát, gyűlölöm a hazugságot, gyűlölöm az ember lelke mélyén rothadó, kimondatlan titokzatosságot.
Gyűlölöm az esőt, mert lemossa a könnyem, gyűlölöm az erdőt, mert oxigént ad mindennek, amit gyűlölök, s valaha gyülőltem.
Gyűlölöm, hogy gyűlölöm azt is amit nem szeretek. Gyűlölöm, hogy gyűlölettel, ennyi sort, egy perc alatt betölthetek.
2011. május 29., vasárnap
Ki vagy?:)
Reply:
Fényízű maradt az éjszaka.
Csillagok habja súrolja, arcom vonalát,
s te beleőrölted magad, szemeimbe,
s beleolvadt romjaid hullanak könnyembe.
Mégis egészben öleled át sóhajom.
Véremben ugrálnak,szavaid kortyai,
s foltozzák az utat,
amin éltem száguld.
A zenédet hallom,bizsergek.
S álmokat festek,koponyám belső falára,
apró tengerek, mellettük hatalmas lelked,
s egy égő tűzcsóvából,kinő szerelmem vára.
Abban lakom,
szemed fényére néz, hatalmas ablakom.
gyújtom meg gyertyám, a sötétben,
fénye mellett, hiányodba porladok,
s lángjában, emlékekbe olvadok,
viaszcseppekben félelmem.
Arcod fekszik arcomon,
mint lemenőben a nap,
a dombokon.
Átvilágít, szinte éget,
majd eltűnik.
Kezedet várom.
Erősebb hiánya,
mint saját halálom.
2011. május 20., péntek
Ars Poetica (Képzeletemhez)
Pecsét. Elveszi eszét, a letét,
amit kapargatott összevissza,
hogy ki ne rúgja, élte bankja.
Mert hát, támogatja,
aztán szépen seggbe rúgja,
hogy nehogy itt tán másképp legyen,
mint kint, a való-életben,
hol már annyira unnak élni,
hogy tévébe azt kell nézni,
más mennyire tud, szerencsétlen,
a világgal összemenni.
Pecsét. Eteti szemét,
hamis túlszéppel,
s nem tudja ép ésszel,
felfogni, mi szemét...
mit elé vetít a gép.
Kapcsold ki!
Pecsét. Szavam tán merész,
néha kezedhez elérsz,
mikor nevemet olvasod.
Mert szép, amit utána látsz,
egy vers, vagy csak egy írás,
ami elég,
hogy utolérjen a sírás,
vagy ne unjad annyira azt a két percet,
amikor durván eluntad a létedet.
S tudod, hogy milyen jó,
hogy a szemedben ott a szó,
s sérti, mint csipet só,
amit az én kezem tett bele,
s én lettem, szemednek szava,
s úszok, abban minek neve: lelkednek tava,
s néha fullaszt meg a víz melegje,
olyan mély, és nagy a medre.
Én írom le életed, te Esztelen Képzeletem,
kit most szólítok, csendesen,
utalva, e versemben.
Mert mit írok én,
az nem képzelt kép, nem számbarágott szószedet,
nem hamis istenfélelem,
sem pénz, sem értelmetlen baj,
ami olvasás után, nem lesz más,
csak szádon egy szomorú sóhaj,
vagy mélyebben, egy újratöltött óhaj.
Nekem a kezem magasabban ír,
szinte szakrális, mert erős
hatalommal bír.
Nincs versemben hős,
nincs szavamnak túl sok szépje.
Kopottá pattogtatom billentyűzetem,
akkor se lesz más egyetlen nézetem,
sem.
Pecsét.
Megjelzi eszem menetét,
hogy mikor számon kéred rajtam,
tudjam,
hogy a pecsétet, e versben, szerződéssé írtam.
Én sose tudom, mit miért írok,
mégis szavakkal tartozok,
csak neked, édes képzelet,
ki teherbe ejtetted szavaimat.
Felnőtt, vagy elnőtt?
Nekem mindig fájt, ha arra gondoltam, hogy egyszer felnövök. Úgy igazán.
Sokkal magasabb nem lettem, mint akkor, talán nem is változtam olyan sokat külsőre, de kicserélődött bennem minden, s úgy érzem, nagy része nem a jobbik verzióra. De, most mikor először totyogtam el az első tanár házához, hogy énekeljek neki, az osztállyal-mert elmegyek, mert itt hagyom, mert talán soha többé nem látom, (meg mert ad ingyen piát)- akkor éreztem először, hogy valami felnőtt bennem. Gondolkodtam utána sokat az okokon, hogy mi váltotta ki belőlem, ezt az iszonyú erős érzést, de azt hiszem még nem jöttem rá. Talán az, hogy tele vagyok idegesítő és homályos jövőképekkel, és tudom rendszerezni őket, és el tudom pakolni, akkor ha épp nincs szükségem rá, nem nyomják folyton, minden percben az agyam. Régen nem tudtam ezt megcsinálni, pár gondolatom volt, ami jelentős, és azok folyton ott lebegtek előttem, nem hagytak tovább gondolni, vagy másképp. Most tiszta vagyok, és nyílt, és valószínű, hogy bűnösebb is, meg nem annyira naiv, de ettől függetlenül, visszasírom ezerszer a gyerekkorom.
Hiánnyal töltődök fel minden nap, minden órában egy kicsivel többel, mert lassan érzem, ahogy kicsúszik a kezemből a póráz, ami a stabil földhöz köt, lassan magamra maradok, a szennyes, őrült, és veszélyes földgolyón.
Nem lesznek felmérők, hogy izguljak értük, és az legyen a legnagyobb problémám, nem lesznek tanárok, akik szidjanak, és védjenek, nem lesznek barátok, csak páran, akik körülvesznek, nem lesz több fejetlen buli(mert, na, ha akarunk ha nem, komolyodunk), és nem lesz soha többé már annyi mosoly bennem, mint az elmúlt, 18 évben, talán összesen nem lesz annyi az egész hátralévő életemben.
A szerelem se lesz már soha olyan naiv, és gondtalan, mint az első/k, nem fogok soha többé úgy bízni, mint akkor, mikor még hittem, hogy minden szép lehet, csak akarnom kell.
Nem fogok soha többé úgy hinni, mint gyerekként, mikor lefekvés előtt istennel beszélgettem, s könnyes szemmel kértem, hogy küldjön nekem egy olyan kis glóriát, mint ami az angyalkáinak van, mert hosszú a hajam, és szerintem jól állna..., vagy amikor a templomban minden képre azt hittem, hogy olyan még csak a mennyországban van, s ha beléptem, azt hittem, hogy ott minden szeplőtlen, hogy a színek is istentől vannak, hogy ha ott bent vagyok, kint megáll a világ, s csak az számít, semmi más. Soha nem fogok már hinni benne igazán.
Nem lesznek hatalmas dobbanások a szívemben, ha játszhatok valakivel, vagy ha játszani akar velem valaki, nem találok már soha semmit olyan érdekesnek, mint akkor, mikor mindig valami új az utamba állt.
Soha nem leszek már igazán boldog, csak ócska másolata leszek a kicsi önmagamnak, az őszintének, aki néha még sír bennem, de már teljesen védtelen.
És ez fut le gyorsan a szemem előtt mikor éneklem, hogy „Nos habebit humus ”(véget ér sok álmunk), és hirtelen égni kezd bennem minden, s viszket minden porcikám, mert nem, még nem akarom, maradnék, de tudom, hogy úgyis el fogok menni, és a legrosszabb, hogy fogalmam sincs hová.
2011. május 16., hétfő
Egy kis egoizmus, lelked margójára
Én tudom, miért tesz napot az égre a fény,
én tudom honnan a jön a sötét,
s azt is tudom, kinek áll meg a szél,
s érzem, ha erősen fúj, mert valamit remél.
Nekem sok van, olyan ami bennetek nincs,
nekem szavam van, bár hitelem nincs,
Én érzem azt, amit sokan nem is látnak,
én tanulom azt, amit még mások nem is tudnak.
Én vagyok Az, ami nincs Más,
s nem is lesz, amíg itt látsz.
Bennem percenként gyúl ki egy élet,
s ha kell, percenként gyilkolok.
Nekem szemem van, s benne lélek,
tudatom, érvek, szavak, és okok.
Nektek csak két pont,az agyatok elején...
s ha megkérded: Miért vagyok ilyen szerény?
Gondoltam, azt reméled,
hogy majd a magasból visszanézek,
hogy törölgessem könnyedet,
mert egyetlen pillanatban, megnéztem a nevedet.
S leírom, hogy tudjad, kinek szól az üzenet,
leszarom a szavaidat,
s ugyanúgy a hitedet.
Én leszek, s én vagyok, az utolsó szó,
minden ember, minden mondatában.
S remélem egyszer megfordul a pici agyad, apró tudatában,
hogy senki vagy, s az is maradsz,
amíg engem, dicsőít, a fennkölt isteni malaszt.
Bocsánat, hogy elszedegettem,
minden gondolatot, mit termelt benned az élet,
bocsánat, hogy rímbe beletettem,
az összes pici érvet,
amiért azt hiszed, hogy más felett élhetsz.
Tőlem bármit, csak -emberséget- nem kérhetsz.
Mert amíg engem földbe tapos a szemed,
erőt nyerek, hogy szívembe vésselek,
s ha csak egy alkalom lesz rá, hogy kinevesselek,
tőlem ott lehet Jézus is,
én megköveztetlek.
Az összes beképzelt idiótának,akik akaratlan megfordulnak az életemben.
2011. május 13., péntek
Panaszkönyv
Én kérem szépen, panaszkodni szeretnék!
Tudja a fene, hogyan is szokták ezt csinálni, én azt tudom, hogy itt ez a könyv, bele írni lehet, azt írja rajta hogy panasz. Nekem panaszom az volna!
Panaszkodnék az életemről, de nem lenne elég hozzá ez a pár kopott papírlap, így csak annyit írnék...miért hagytátok, hogy megszülessek? Miért mondtátok hogy éljek? Miért engedtétek, hogy szeressek? És legvégül, miért kértétek, hogy ezeket mind, teljes testemmel, lelkemmel, megéljem?
Most csak úgy sínylődök, mindig, új, meg új okot kapva arra, hogy van itt értelme létezni. De aztán mindig ott kötök ki, hogy nem baj, más is végigcsinálja, nekem is menni fog. De megéri így leélni az életet? Megéri ezért hagyni lebegni magamban a lelkemet? Mert szegény csak nyomorog, s éhezik folyton, s nekem már nem jut, csak könny, s szabadság helyett, korom, ami befeketíti minden kicsi mosolyom, amitől úgy érzem, talán lenne okom. Okom mire? Lehetetlen. Ezzel panaszom lezárom, remélem tudomásul vették, választ nem várok, csak változást, vagy egy okot. Hogy mire? Az döntsék el, légy szíves maguk.
Szép éjszakát.
Borókának
Sors-súgó
Kezedre írtad sorsomat, s onnan súgsz nekem.
Benned megvan mindenem,
ha szemedbe nézek, szememet nézem.
Csak maradj úgy mellettem,
hogy akármikor nyakadra sírhassam félelmem.
Neked nem fáj egyetlen gondolatom sem,
te érzed, miért sír bennem minden,
mikor megremeg a kezem.
Elég egy apró mosoly, amivel oldalakat írsz bennem,
elég egy gyenge szó, s megforrasztod életem.
Keresem arcodon, néha, azt a lapuló csodát,
amivel átsimítod gondjaimon, a gyászruhát.
Keresem fejeden, néha, a glóriát,
amitől így kinyitod bennem, az idilli hisztériát.
Mert úgy tudom rádsírni szívemet,
s úgy tudom szuszogni benned kéjemet,
s úgy virít arcomon a szeretet,
hogy néha nem hagy nyugodni a képzelet,
hogy más vagy, mint a közkeletű tömeg...
Benned valami istennő feszeng.
Csak maradjon szemem a szemedben,
hagyjad a sorsom ott, a kezeden,
s súgjál nekem,
mert az én színpadom komor,
s nélküled kialszik a reflektor.